Baja, aug. 1.

Az egyre sűrűbben fellépő munkássztrájkokban jelentkező szociálizmus - korunknak gordiusi csomója - hovatovább bonyolódik, s bár a megoldásán nagy elmék fáradoznak, a kérdés nemcsak hogy megfejtve nincs, de sőt a munkás mozgalmak zavaros árja egyre növekedő hullámokkal hömpölyög felénk.

A legtöbben - maguk a munkások kivétel nélkül - azt hiszik és vallják, hogy a munkások nyomorának egyedüli oka a társadalom mostani berendezése, és a folyamatos fejlődése által teremtett uj viszonyok. Ezért ostromolják a szocialisták egyre fokozódó hévvel a társadalmi rend szilárd épületét, ezért jönnek oly gyakran összeütközésbe az állami, vagy helyhatósági hatalommal.

Már pedig ez a fölfogás nagyon egyoldalu s csak arra való, hogy a munkásosztályt mindnagyobb követelésekre sarkalja és egyesek igényeit nagyra növelje. Ehhez járulnak a legnagyobbrészt a zavarosban halászni vágyók és lelketlen önzésből eredő izgató iratok, melyek az egyénnel elhitetik, hogy ő róla az államhatalomnak, vagy a társadalomnak kellene gondoskodnia - s ha ezt nem teszi, akkor igazságtalan, szivtelen iránta és e szerint ő sem tartozik ezeknek semmivel.

Ha ehhez még hozzá vesszük, hogy a közjótékonyság gyakorlásának mostani módja hány herét nevel a társadalomnak, okvetlen annak belátására jutunk, hogy a munkások nyomora nem egyedül a létező mostoha viszonyokból származik, hanem jórészben oka annak maga az egyén is. Egy munkás, akinek fejét tele tömték legtöbbször meg sem értett szociálista eszmékkel, és aki ezeknek az izgató eszméknek a hatása alatt szentül hiszi, hogy ő neki ugyanannyi joga van a jóléthez, mint annak, a ki küzdött s évtizedeken át fáradt érte; egy munkás, aki összedugott kézzel nézi sorsának fordulását és a szorongattatás napjaiban nem kéri, de követeli, hogy a társadalom másik rétege, vagy a közjótékonyság vegye oltalmába; mi jogon teheti teheti felelőssé sorsa mostohasága miatt egyedül a társadalmi viszonyokat? Hiszen ha a munkások helyzete pusztán a létező viszonyok kifolyása lenne, akkor kivétel nélkül egyformán éreznék, hogy ők a társadalom páriái és a földnek mostoha gyermekei. Már pedig - s azt ők sem tagadhatják - van számos elégedett s aránylag jólétnek örvendő munkás is egyenlő körülmények mellett.

A szorgalmas és takarékos s a mellett józan és mérsékletes munkás helyzete a legmostohább viszonyok mellett sem tűrhetetlen, a henye, gondtalan és iszákos, a ki csekély keresményét nap-nap után a torkán eregeti le: teheti e magát joggal az előbbivel egy sorba?

A viszonyok tagadhatatlanul erősen változtak, mert a létért folytatott küzdelem nagy versenyében az egyén nagyobb erőfeszitésre van utalva, mint eddig. De nagy változáson ment keresztül az egyén is. Igényei határtalanul megnőttek a nélkül, hogy képességei is ezekkel együtt emelkedtek volna az életmód, ruházat és táplálkozás tekintetében - ha van egy kis módja hozzá - nem ismer korlátokat, megkivánja az "uri" passziókat és megizleli az uri élvezeteket. A szerénység és egyszerűség a legtöbb munkás családból száműzve van, annál gyakoribb aztán ennek folytán az elégedetlenség és zúgolódás, ha nem megy minden kivánata szerint.

Ha tehát némelyek a megváltozott viszonyokra mutatnak s ezek sulyát mérlegelik; ezeket ne feledjék el, hogy maga az egyén még kedvezőtlenebb változáson ment keresztül. Nagyobb hévvel s emésztőbb cselekvési vággyal senki sem fogott a munkáskérdés tanulmányozásához, mint annak idején az ifjú német császár. S mi lett a fejtörő munkának az eredménye? Egy iskolai törvényjavaslat, mely szerint az oktatás és nevelés ügye az állam kezéből az egyház kezébe ment volna át. A törvényjavaslatot a német nemzet többsége viszszautasította ugyan, de nem ejtette el annak alapgondolatát és igazat adott a bölcsész politikusok azon érvelésének; hogy a szociális bajoknak egyelőre erkölcsösebb és vallásosabb nevelés által vehetjük csak elejét. Az egyént kell először megjavítani s ennek nyomán a viszonyok maguk is jobbra fordulnak. A tékozlóból takarékosat, a kevélyből alázatosabbat, a henyéből dolgost kell nevelni, a követelőbe és dacosba szerénységet, a féktelen és lázongó kedélybe a jogosult tekintély és törvény iránti tiszteletet kell oltani.

Hát a "bölcsész politikus" által ajánlott ezen elmélet iránt nagyon megoszlanak a nézetek. 

A radikálisabb elvűek ezt irott malasztnak véleményezik. Részünkről azonban meg vagyunk győződve, hogy ha a munkásosztály ezen fent emlitett erényeket tényleg birná, ha társadalmunk minden rétegét azoknak megfelelőleg nevelnénk; ugy első sorban magának a munkásosztálynak a viszonyok bármely fordulatával szemben meg lenne az ellentálló képessége és csak kivételesen, nagy katasztrófák idején érhetné nyomor, amely akkor sem sujthatná annyira a földhöz, hogy abból az állam és társadalom támogatása mellett föl nem emelkedhessék.

Bajai Friss Ujság, 1902. augusztus 2., 1-2. p.

Albert Iván

2019.12.27. (albertivan.eoldal.hu)